Szíriában, a több mint másfél éve, 2011 január-februárjában kezdődő tüntetések idén júniusra véres polgárháborúba torkolltak.  Az események a török-szír kapcsolatokra is hatással voltak, a helyzet nyár óta fokozódik. A kemény nyilatkozatok és a katonai erődemonstrációk ellenére egyelőre nyílt háborús helyzettől nem kell tartani, ugyanakkor a feszült légkör nem használ a régió geopolitikai stabilitásának, és az események alakulása a hangulatváltozáson kívül a részvénypiaci fundamentumokra is hatással lehet.

Az elmúlt évtizedben Törökország arra törekedett, hogy beteljesítse régi álmát, és a régióban egy olyan nagyhatalom szerepét tölthesse be, ami valódi közvetítő és stabilizátor lehet a nyugati nagyhatalmak és a Közel-Kelet között.  Ez az álom kerülhet veszélybe amennyiben a török-szír konfliktus nem rendeződik barátságosan és megremeghet tőle a nemrégiben befektetési kategóriába sorolt és nagyon jó kilátásokkal rendelkező török gazdaság. Ezért mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mi történik a régióban és érdemes végigtekinteni a két ország történelmén, hogy lássuk, hol is tartunk most és mi vezetett a konfliktus kirobbanásához.

 Feszült hónapok - a drónok támadása

Az elmúlt hónapokban – több, mint egy békés évtized után – ismét kiéleződtek a két ország közötti ellentétek. A török-szír határon, amely mintegy 822 kilométer hosszan húzódik, sosem volt teljes nyugalom, és a polgárháború kitörése utáni menekültáradat sem növelte a kelet-törökök szimpátiáját szomszédaikkal szemben. Szeptemberig a 14 menekülttáborban a hivatalos álláspont szerint több, mint 87 ezer szír menekültet regisztráltak, azóta a számuk már bőven 100 ezer felett lehet.

                           A 14 török menekülttábor egyike                                         

 Az sem csökkentette a feszültséget, hogy a polgárháború kitörése óta Ankara egyre határozottabban kritizálta a szír berendezkedést és reformokra szólította fel Damaszkuszt, a elmúlt évtizedben kialakult szövetségesi viszony így hamar erodálódni kezdett, és nem hivatalos információk alapján a törökök a diplomáciai segítségen kívül fegyverekkel is támogatják a lázadókat.

A konfliktus nemzetközi szintre csak június 22-ét követően emelkedett , miután egy szír rakéta kilőtt egy fegyvertelen F-4 Phantomot határsértésre hivatkozva - a török katonai álláspont szerint viszont nemzetközi vizek felett lőtték le a gépet. Erdogan miniszterelnök a NATO 4.cikkelyére hivatkozva rendkívüli ülést hívott össze, és mind a NATO mind a nemzetközi közvélemény egyértelműen a törökök pártjára állt.

 A helyzet október elejére pattanásig feszült, amikor egy határmenti faluba, Akcakeléba aknagránátok csapódtak és egy felnőtt és négy gyermek életét vesztette. A válaszlépéssel nem késlekedett a török hadsereg és néhány óra múlva már szíriai célpontokat lőttek, másnap pedig a parlament felhatalmazta a miniszterelnököt, hogy szükség esetén határon túli katonai műveletekre adjon parancsot. Damaszkusz bocsánatot kért a civilek elleni támadásért, Erdogan pedig egyértelművé tette, hogy noha nem áll szándékukban háborút indítani Szíria ellen, de minden hasonló akció kíméletlenül meg lesz torolva. Az ezt követő napokban – és gyakorlatilag azóta is - mindkét fél felváltva lövöget át a határon és az incidens után néhány nappal a török flotta egy részét bevetésre készen irányították át a Földközi-tengerre.

 Október közepén egy szír Airbus 320-ast kényszerített földre a török légierő, amin titkos fegyverszállítmányt gyanítottak, ami nem is lett volna meglepő, hiszen a szíriai hadsereg jelentős megrendelője az orosz fegyvereknek. Azonban fegyvereket nem, csak radaralkatrészeket találtak a gépen – az orosz külügyminisztérium néhány nappal későbbi állásfoglalása szerint teljesen jogszerű szállítmány volt. Az eset diplomáciai vihart kavart, hiszen a gép Moszkvából tartott Damaszkuszba és orosz állampolgárok is ültek a gépen. Ezek után az október 15-ére tervezett ankarai látogatását Putin – a hivatalos álláspont szerint sürgős teendői miatt – elhalasztotta.

A múlt terhei - baljós árnyak

Az országok közötti feszültség nem újkeletű, egészen a huszadik század első felére nyúlik vissza. Az első világháború végén az Oszmán Birodalom - amely hozzánk hasonlóan szerencsés kézzel választott térfelet a világháborúban - a vesztesek oldalára kerülve komoly feldarabolás elé nézett. A leválasztott területek közül Palesztina, Transzjordánia és Irak brit, míg Libanon és Szíria francia mandátumterületté vált, és ezek voltak azok a területek, amelyeket a három évvel későbbi török függetlenségi háború lezárásaként megkötött lausanne-i béke értelmében sem kapott vissza az immár Kemal Atatürk vezette Török Köztársaság. Szíria 1946-ra nyerte el végül függetlenségét, ekkor hagyták el területét az utolsó francia csapatok. 

Az egyértelmű, hogy az így leválasztott államok eleve nem lelkesedtek túlzottan a megmaradt oszmán utódállam iránt, azonban a fő gócpontok három téma köré csoportosíthatóak.

Az első nagy csapást az épp nagykorúvá váló szír állam önérzetére az mérte, mikor a Népszövetség által felhatalmazott franciák hagyták, hogy 1939-ben Törökország annektálja az Aleppo feletti Hatay tartományt. Ez Szíriának azóta is fájó pont maradt és hivatalosan a máig nem ismerte el, hogy a tartomány török terület.

 A második érzékeny pont a Délkelet-Anatóliai projekt lett. Ez egy 1980-ban létrejött olyan komplex terv, amely a legszegényebb török régiók felzárkóztatását tűzte ki céljául. A projekt fontos részét képezték az öntözési és vízellátási fejlesztések, amelyek során 22 gátat és 19 vízerőművet épül Felső-Mezopotámiában, a Tigris és Eufrátesz folyókra, a befejezése után pedig az ország energiaszükségletének ötödét ezek az erőművek biztosítanák.

 Irak és Szíria – környezetvédők és civil szervezetek szerint teljes joggal – attól tartott, milyen negatív hatásai lesznek majd ezeknek a fejlesztéseknek a mezőgazdaságilag kulcsfontosságú területeikre.  

Végül máig 15 gát épült fel, azonban a nemzetközi tiltakozások hatására több ország – például Svájc, Németország, Ausztria és az Ilisu gáttal kapcsolatos botrányok hatására Nagy-Britannia - időközben visszalépett a pénzügyi támogatástól. Irak és Szíria szerint a megépült gátak hatására mintegy 40-50%-al csökkent a vízhozam a két folyón, a fejlesztés üteme pedig a nemzetközi finanszírozás elapadásának hatására lelassult, így ez a konfliktus továbbra is feloldatlanul lebeg a három ország feje felett.

                                                            A Délkelet-Anatóliai projekt, a GAP területe

A harmadik és legnagyobb problémát a kurd kisebbség jelenti, amely a török lakosság mintegy ötödét alkotja. Az, hogy a török kurdok a szíriai és iraki kisebbséggel egyesülve autonómiát harcolnak majd ki - a török állam legrosszabb rémálma. Így amíg Szíria a 70-es évek és az ezredforduló  között támogatta a kurd szeparatista mozgalmakat és az 1978-ban létrejött kurd terrorszervezetet, a PKK-t addig a békés együttélés esélyei nullára redukálódtak. A PKK és a török hadsereg között konfliktus a kilencvenes évek közepére vérontásba torkollott, a folyamatos terrorcselekményeket a hadsereg kurd falvak lerombolásával torolta meg. A küszöbön álló háború  és politikai nyomás végül rákényszerítette Szíriát, hogy  1998-ban kiadja a PKK-vezér Öcalan útját, akit később Olaszországban le is tartóztattak. Ez a lépés fordulópontot jelentett a török-szír kapcsolatokban és az ezt követő években egyre szorosabbá váltak a politikai és gazdasági kapcsolatok a két ország között.

Cikkünk második részében megtudhatjátok, hogyan vált a két ország szövetségessé, milyen gazdasági kapcsolatok jöttek létre és egy potenciális háború esélyeiről és következményeiről is olvashattok majd.