Az amerikai palagáz forradalom kitörése és az amerikai gázár összeszakadásával párhuzamosan egyre inkább a politikai támadások kereszttüzébe került az orosz gázipari exportot ellenőrzése alatt tartó Gazprom.  A támadás fő oka, hogy a vállalat nem igazán hajlandó csökkenteni a hosszú távú gázellátási szerződéseiben foglalt árait, holott a spot gázárak az elmúlt időszakban Európában is jelentősen csökkentek.  Az európaiak azzal vádolják a vállalatot, hogy nem eléggé rugalmas és nem veszi észre, hogy megváltoztak a piaci viszonyok.  Az orosz behemót viszont azzal védekezik, hogy ezek hosszú távú megállapodások, amelynek feltételeit a felek elfogadták. Illetve az igaz, hogy változott a piac, de az árformula, amit használnak az még mindig fair és kompetitív. Amit az európaiak akarnak az egyszerű potyázás. A közel 3 éves csörte eredménye, hogy az Európai szolgáltatóknak végül sikerült elérniük, hogy a Gazprom visszamenőlegesen enyhítsen a kötelező átvételi mennyiségeken és csökkentse egy keveset az olajindexált árait. Ez közel 6 milliárd dollárjába került a vállalatnak.  Úgy néz ki, hogy a Gazprom csatát vesztett az európai piacon, de vajon elvesztette-e a háborút is?

Van egy ország, ahol az állam mindent megtesz azért, hogy teljesen ellehetetlenítse a multik helyzetét, olyanannyira, hogy már egyáltalán ne is érje meg nekik az országban operációt működtetni. Nem, nem Magyarországról van szó, hanem Zimbabwéról, ahol július végén lezajlott az elnökválasztás, amit nem túl nagy meglepetésre (2/3-os többséggel) a már 33 éve hatalmon lévő Robert Mugabe elnök nyert meg. A 89 éves diktátor ellentmondást nem tűrően vezeti országát, de külső szemlélőként inkább a szakadék felé, mintsem jó irányba. 

Az elmúlt hetekben a FED és a szíriai hírek mozgatták fel és le a piacokat, és a török tőzsde is felült a hullámvasútra. Egyrészt ez könnyen érthető, hiszen az sosem jó hír, ha egy szomszédos országban háború dúl, hát még ha az a határokon túl is átterjed. Másrészt viszont tipikus példája volt annak, ahogy a likviditás elapadásától bepánikoló befektetők a külső finanszírozásnak kitett országokból kezdték el kivonni a pénzüket, amilyen Törökország is és a szíriai helyzet fokozódása csak olaj volt a tűzre. Öröm az ürömben, hogy ez a pánik jó lehetőséget nyújt azoknak, akik eddig csak a partvonalról figyelték a török piacot, hogy most végre ismét  kedvező értékeltségi szinteken szállhassanak be ebbe a sztoriba.

forrás: The Guardian

Az, hogy lesz-e végül amerikai katonai beavatkozás vagy az orosz javaslat áthidalhatja a kritikussá vált helyzetet a következő hetekben derülhet ki. Ez a poszt nem is a háború esélyeit taglalja, hanem azt, hogy milyen hatással van a mostani helyzet gazdaságilag a szomszédos Törökországra, egy török elemzőház által készített elemzés alapján.

A lengyel politikusoknak igencsak megtetszett a nyugdíj megtakarításokat államosító magyar példa és hosszas gondolkodás után a múlt héten hivatalosan is bejelentették a saját „nyugdíjreformjukat”. Ennek keretében a nyugdíjpénztárak vagyonuk nagyjából felét jövőre átadják az államnak, azt követően pedig a 10 éven belül nyugdíjba menők megtakarításait helyezik évről évre biztos állami kezekbe. A jelenlegi elképzelések szerint a maradék nyugdíjvagyont a pénztárak „eltőzsdézhetik”, a megmaradó magánnyugdíj pénztárak feladata ugyanis kimondottan a kockázatosabb befektetések kezelése lesz, hazai állampapírt nem is vásárolhatnak.

Aki befektetet az orosz piacba az előbb utóbb paranoiás lesz, mert ha valami rossz történik világban, akkor általában az oroszokat kezdik el önteni először.  Ennek ellenére az oroszok egész jól tartották magukat az elmúlt időszaki feltörekvő piaci pánikban, amelyet a QE3 kivezetéséről (tapering) szóló hírek okoztak. Mi lehet ennek az oka?

Ha valaki manapság a tőkepiacokon mozog, alapkövetelmény, hogy gondoljon valamit Kínáról. Jelenleg a világ második legnagyobb gazdasága, és a globális GDP növekedés jelentős része itt jön létre. A világgazdaság növekedésére és a nyersanyagárakra kifejtett hatása egyértelmű: nagyon nem mindegy, hogy milyen ütemben fejlődik tovább a a kínai gazdaság, mikor tisztítják majd ki a banki hitelportfoliókat, és az mekkora gazdasági megtorpanással jár majd. Sikeres lesz-e az átállás a beruházás vezérelt növekedésről egy, a környezetüket kevésbé terhelő pályára, ahol egyre nagyobb szerep jut a szolgáltató szektornak? Milyen hatással jár majd ez a nyersanyagárakra? Mi a helyzet a szellemvárosokkal?

Nehéz tisztán látni, folyamatosan rengeteg elemzés lát napvilágot, a pénzügyi sajtó pedig az épp aktuális piaci mozgásnak megfelelőt emeli címlapra (ahogy az lenni szokott).

Sajnos eddig nem volt még lehetőségem testközelből megnézni az ottani helyzetet, de idén sikerült meggyőzni a barátnőmet, hogy egy tengerpart helyett legyen inkább Kína a nyári célpont. Az elmúlt 2 hetet így Sanghajban és (főleg) Pekingben töltöttem, személyes benyomásokat is gyűjtve. Nyilván ez is csak egy vélemény, és meglehetősen szubjektív, de talán érdekes lesz végigmenni a prekoncepciókon, és a valóságban tapasztaltakon.

Törökországot az elmúlt évek gazdasági sikertörténeteként szokták emlegetni. Ennek szemmel látható bizonyítéka a török részvénypiac grafikonja, amely (a nyár elején kitört zavargások miatti korrekciót leszámítva) meredeken ívelt felfelé. Azonban a török csoda legfőbb katalizátora, a hatalmas gazdasági növekedés az átlag magyar ember számára nem annyira tetten érhető, mint például Dél-Korea esetében, melynek csúcstechnológiájú berendezéseit és autóit (Samsung, LG, Hyundai-Kia) ki ne ismerné szerte a világon. Felmerül tehát a kérdés, hogy Törökország egy inkább belső fogyasztásra épülő, zárt gazdaság, és talán ez lehet az oka annak, hogy a török márkák itthon nem annyira ismertek? A válasz részben igen, mert valóban a belső fogyasztás a leghangsúlyosabb, melyet a fiatal, folyamatosan növekvő társadalom táplál. De emellett egyes szektorokban az export is jelentős, olyan világszínvonalú márkákkal, amikről magyarként még lehet, hogy nem is hallottunk. Az egyik ilyen szektor a háztartási gépeké.

Szeretjük a török bankokat. A nagy török kereskedelmi bankok jól menedzselt cégek, megfelelően tőkésítettek, hatékonyak, az eszközállományuk jó minőségű és törekednek a transzparens működésre.  Az elmúlt évtized sikersztorija ez a szektor, a 2000-es évek gazdasági válsága kipucolta a banki mérlegeket, az iparág konszolidálódott és a török gazdaság egyik legfontosabb pillérévé vált. Befektetői szemmel jó minőségű, növekedő és szinte mindig a talpukra eső bankok ezek, a legjobb proxyk arra, ha valaki meg akarja fogni azt a fejlődést, ami a Boszporuszon innen és túl folyik.

Szóval hosszú távon ezek olyan cégek, amikben az ember szívesen lesz tulajdonos, rövid távon persze más a helyzet, időről-időre vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük túl nagy optimizmus lengi körül a szektort, az árazás már kevésbé komfortos és olyankor alulsúlyozzuk őket, esetleg megpróbálunk valami olcsóbb vagy defenzívebb alternatívát keresni helyettük. De milyen helyettesítői lehetnek egy hagyományos banknak?